Amikor Michael Fedak legelőször felvetette más kutatóknak azt az elképzelését, miszerint a klímaváltozás hatásait az óceánok mélyén élő emlősökre felszerelt, műholdakhoz kapcsolódó szenzorok segítségével szeretné tanulmányozni, akkor a St. Andrews Egyetem biológia professzora szó szerint kinevette.

Annak ellenére, hogy az ötlet kezdetben derültséget váltott ki szakmai körökben, a valóságban az elefántfókák egy évtizede gyűjtik az információkat az óceánok legmélyéről a fejükre rögzített érzékelőkkel és adatátvivő eszközökkel.

Ezek az intelligens szenzorok együttesen 400 ezer adatot szedtek össze a hőmérsékletről és a tengervíz sűrűségéről, amelyeket egy weboldalon osztottak meg a kutatók a világ többi részén található tudósokkal. A szakértők abban reménykednek, hogy a mérések eredményei segítenek jobban megérteni azt, hogy érinti az óceánokat és az élővilágot a globális klímaváltozás.

Mézes madzag: hová tűnnek a méhek? >>A kutatók először beluga bálnákra próbálták felszerelni az érzékelőket, de ez túl nehéznek bizonyult, ezért kezdték el elefántfókákkal tesztelni a szenzorokat.

A kísérlet elsősorban annak eredményeként jöhetett létre, hogy kombinálták az olcsó szenzorokat a mindenütt jelen lévő hálózati csatlakozással. Mindez pedig lehetővé teszi Michael Fedak és kollégái számára, hogy viszonylag kis költségek mellett intelligens érzékelők egész hálózatát építsék ki, melyek a műholdakon keresztül továbbítják a fókák fejére rögzített eszközökből származó adatokat.

Ez már nem a legelső alkalom, amikor a Dolgok Internete segített a kutatóknak, hogy hasznos információkat gyűjtsenek a világunkról. A Smithsonian Trópusi Kutatóintézet tudósai a Science című magazinban megjelentetett írásukban úgy fogalmaztak, hogy már „megkezdődött az állatok nyomon követésén alapuló tudomány fénykora”. A szakértők azt jósolták, hogy a következő évek folyamán számos példa nélküli, izgalmas felfedezésre kerül majd sor.

Míg a Smithsonian projektjének résztvevői majmokat, denevéreket, lajhárokat és méheket figyeltek meg, a Harvard Egyetem tudósai egy okos érzékelőkből álló hálózatot építettek ki egy Massachusetts környéki erdőben. A kutatók ezáltal „füleket és szemeket adtak a fáknak”, hogy adatokat gyűjtsenek az időjárásról és az ott élő állatokról.

Mindezek a kutatások létrejöhettek volna a Dolgok Internete nélkül is, azonban ez sokkal nehezebb feladat lett volna. Az intelligens, és a világhálóra csatlakozó nyomkövetők megjelenése előtt a tudósoknak órákon keresztül kellett volna egy dzsungelben ácsorogniuk antennával felszerelve, hogy fogni tudják az állatok nyakörvére felszerelt érzékelők által továbbított jeleket – gyakran megzavarva a megfigyelt állatokat. Jelenleg azonban már távolról, biztonságos és nem zavaró módon is megfigyelés alatt lehet tartani az élővilágot.

Állatmentés okosan: teknősöket figyelnek az okosérzékelők >>Ezeket a megoldásokat azonban elsősorban szárazföldi állatok esetében lehetett alkalmazni. A világhálóhoz kapcsolódó nyomkövetők elterjedése előtt az olyan állatokat, mint például az elefántfókákat, szinte lehetetlen volt megfigyelés alatt tartani.

Az állatok ugyanis akár 2 ezer méteres mélységbe is képesek alámerülni az óceánokban, és átszelni a világ tengereit az Északi-sarktól kezdve egészen az Antarktiszig. Amikor tehát Fedak előállt azzal az ötletével, miszerint szenzorokkal kellene „megjelölni” a fókákat, és egy ragasztócsík segítségével az állatok fejére rögzíteni az eszközöket, a többi szakértő érdeklődve fogadta ezt az elképzelést – bár sokan nem láttak még benne potenciált.

A kutató elismerte, hogy a terve egy kicsit „valóságtól elrugaszkodottnak” tűnhetett. Az elefántfókák súlya ugyanis elérheti akár a két tonnát is, kétezer méteres mélységig merülnek le a jeges vízben, és szeretnek a parton fel-alá gurulni, emiatt tehát a ragasztóval rögzített szenzorok könnyen leeshetnek róluk. „A legfőbb kihívást az jelentette, hogy hosszú időn keresztül tudjunk adatokat gyűjteni egy kisméretű érzékelőből, rendkívül mostoha körülmények között” – hangsúlyozta a szakértő.

Ha kíváncsi a további részletekre, olvassa el cikkünk második részét is >>

Forrás: The Guardian