A Trend FM Nap vendége műsorában a többi között az adattárcáról is szó volt, amely lehetővé tenné, hogy magánszemélyek és cégek is kereskedni tudjanak az adataikkal.
– Ön a Nemzeti Adatvagyon Ügynökségnek is az ügyvezetője, ami egy egészen új, izgalmas intézmény. Önt idézem egy interjúból: a digitális gazdaságban az adatra, mint üzemanyagra kell tekinteni, ezért ki kell aknázni a hasznosításában rejlő lehetőséget. Ez megint egy olyan terület, ahol mondhatjuk, hogy egy kicsit úttörőek vagyunk az Európai Unióban, de akár szerte a világon is. Jól gondolom?
– Igen, én is így gondolom, és ezt egy nagy lehetőségnek tartom. Az adatvagyon témája kapcsán két történet ér össze, hiszen az egész egyrészt egy jogfejlődési, közpolitika-fejlődési történet. Bár az adatvédelem tekintetében a dogmatika rendben van, elég csak például a hazai szabályozásra vagy az uniós adatvédelmi rendeletre (GDPR), illetve más ehhez kapcsolódó gyakorlatra gondolnunk.
Ugyanakkor az elmúlt tíz évben a világban már hatalmas adatbázisok jöttek létre. Alapvetően a deperszonalizált adatoknak a mesterséges intelligenciákkal való elemzéséből olyan szolgáltatások fejlődtek, amelyek most a digitális ökoszisztéma legnagyobb motorjának számítanak.
Mindeközben azonban azt is látjuk, hogy bizonyos adatmennyiség kiszivárog a hazai tartalomiparból, reklámpiacról, és olyan területekre megy át, amelyek kikerülnek a magyar joghatóság és fogyasztóvédelem hatásköréből.
– Hadd fordítsam le, a hirdető nem feltétlenül egy budapesti rádiónál hirdet, hanem azt gondolja, hogy sokkal hatékonyabb és célzottabb, ha a Facebooknál vagy a Google-nél költi el ugyanazt a pénzt. Miért éri el jobban a célcsoportot? Mert, ha például a Google oldalán a szőnyegvásárlásra rákeresünk, akkor a következő időszakban biztosan állandóan szőnyegreklámok jönnek majd szembe az interneten.
– Így van, mindez pedig még messzebb is mutat, miközben muszáj hozzátennünk, hogy az internetező mindettől boldog, hiszen kifejezett ügyfélélménye van. Szerintem a kulcskérdés valójában az, hogy ezek az adatok pontosan minek is számítanak. Ebben pedig, ha minden igaz, valóban a világújdonság felé halad a magyar jogalkotás. Három esztendővel ezelőtt kezdtük el vizsgálni, hogy mégis minek is számít ez az adatvagyon. Ha a jogi intézményeket nézzük, akkor dolognak, titoknak vagy szerzői jognak számít? Hiszen jelenleg egyébként a big data (nagy mennyiségű adatok elemzése) alapvetően szerzői jogi leírás.
Mindeközben az is kiderült, hogy az adatvagyon területen mind a három említett jogintézmény rugalmatlan és nem alkalmazható. Ebben a kérdéskörben a világszínvonalon teljesítő magyar jogtudós kollégák arra jutottak, hogy egyedi értelmezésre (sui generis) van szükség, és egy új jószágot kell nevesíteni. Jelenleg ezen dolgozunk, és az erről javaslat is készül a kormány számára.
A szabályozás jelentősége abban rejlik, hogy ha létrejön egy új jószág, aminek van értéke, és lehet vele kereskedni, akkor el tudjuk kezdeni az adatgazdaságot. Ezt hasonlattal mondhatnám úgyis, hogy jelenleg a digitális bronzkorban vagyunk, és most még sok esetben a cserekereskedelem a jellemző. Például a Facebook-felhasználó adatot ad cserébe azért, hogy használja a közösségi média szolgáltatásait. Reményeim szerint ezen fogunk változtatni.
Ha ez megvalósul, akkor lesz olyan mennyiségű – jogi, műszaki értelemben is – tiszta és jól használható adat, amellyel táplálni tudjuk a mesterségesintelligencia-alapú fejlesztéseket.
– Oké, de ez nekem állampolgárként hol lesz jó? Ahogy internetezek, ahogy egyébként a világban vagyok, mindenhol hagyok digitális lábnyomokat. Ahogy Ön is mondta, ez egy amerikai cégnek óriási érték, mert a begyűjtött információk alapján célzott reklámot tud nekem adni. Mikor érünk el oda, amikor már nekem, mint felhasználónak valóban megéri ez?
– Azt gondolom, hogy ha az adatokat jószágként, vagyonelemként definiálom, és létrejön az adatvagyon fogalma, akkor utána annyi a teendő, szükséges ezeknek az adatoknak a védelmét le is határolni. Fontos, hogy az adat feletti rendelkezésről mindenképpen az adott vállalat vagy magánszemély döntsön, tehát a GDPR úgymond tiltott zóna.
Jogos a kérdés, hogy vajon akkor miért éri meg mégis az adatok perszonalizált vagy deperszonalizált megosztása? Éppen ebben hozhat gyökeres változást az adattárca: ahogy lehet ingatlan- vagy részvényportfóliónk, készpénzünk vagy vagyoni értékű jogunk, társasági részesedésünk, úgy lehet adattárcánk is.
Azt gondolom, hogy ezzel párhuzamosan létre fognak jönni közgazdasági alszakmák is, mint például az adatvagyon-értékelők és adatvagyon-közgazdászok. A jövő tehát egy tudatosabb, jól körülhatároltabb adatmegosztás lenne, ahol az adatgazda felmérheti, hogy neki mennyire értékesek az adatai, és ezt hogyan, kinek érdemes értékesítenie.