A témakörben kulcskérdés, hogy miként lehetne ezt a skálát pontosan definiálni. Eleinte az amerikai autópályabiztonsági hivatal (NHTSA) 2013-as tanulmánya volt a fő irányadó, mely az önvezetés öt különböző szintjét határozta meg, tavaly azonban a szervezet hivatalossá tette a SAE (az ország autómérnökeit tömörítő nonprofit egyesület) hatszintű besorolását. Ez a lista az automatizálás nélküli nullás szinttől a teljesen automata ötös szintig terjed.

Nulladik szint

Idetartoznak a hétköznapokból is ismert autók. A vezetés minden aspektusát egy emberi sofőrnek kell vezérelnie, úgymint a gyorsulás, kormányzás vagy a fékezés. 

Első szint

Itt jelennek meg az úgynevezett „vezetőt segítő” berendezések. Itt az irányítás még mindig nagyobb részt az ember kezében van, azonban egy-egy területet, mint például a gyorsulást vagy a kormányzást már vezérelhetnek automata rendszerek. Ilyen például a tempomat, vagy azok a technológiák, melyek követik az útra festett sávjelzéseket.

Második szint

Ezen a ponton még mindig az ember felelős azért, hogy a gépkocsi környezetét szemmel tartsa, azonban a technológia már egyszerre vezérli a sebességet és ezzel együtt a kormányzást. Így a sofőr leveheti a kezét a kormányról és a lábait a pedálról. Azt viszont fontos kiemelni, hogy ennél a szinttél a jármű rendszerei nem érzékelik részletesen az akadályokat, így ezek elől nem tudnak kitérni. A vezetőnek folyamatosan az útra kell figyelnie, és késznek lennie arra, hogy figyelmeztetés nélkül is átvegye az irányítást.

Harmadik szint

Jelentősen hasonlít az előző szinthez: számos szituációban az autó képes teljesen átvenni a vezetést, azonban itt már olyan kamerarendszerekkel is rendelkezik, amelyek folyamatosan figyelik az akadályokat, és azonnal értesítik a sofőrt, ha szükség van a közbenjárására. Ilyenkor tehát már a vezető gyakorlatilag olvasgathat a volán mögött, hogyha például hosszú, egyenes autópálya-szakaszon halad, de az autonóm berendezés nem képes ténylegesen kormányozni a járművet a forgalmas, kereszteződésekkel teli városokban.

Negyedik szint

Ez az a fokozat, amelyet a gyártók és a szakértők többsége „teljesen önvezetőnek” nevez. Itt a sofőr már inkább az utas szerepét veszi fel, hiszen az automatika az utazás teljes hosszában képes önállóan vezetni. Ami megkülönbözteti az önvezetés legmagasabb szintjétől, hogy a rendszer csak az úgynevezett „tervezett működési területeken” (Operational Design Domain, ODD) belül képes vezetni, így például egy városi jármű nem képes szűk hegyi utakon közlekedni.

Ötödik szint

A legmagasabb szintű járművek egyelőre még a sci-fi részét képezik. Ezek a gépkocsik már gyakorlatilag az emberrel egyenértékű teljesítményt képesek nyújtani, azaz bármilyen körülménnyel képesek megbirkózni. Míg a négyes szintet néhány éven belül elérhetjük, az ötös szintre valószínűleg még jó pár évtizedet kell várni, ha nem többet.

Miért fontos a besorolás?

Elsősorban azért szükségesek a jól körülírt kategóriák, hogy a gyártók is definiálhassák, milyen járművet szeretnének fejleszteni, és egyetértés legyen abban, hogy a vásárlók mit várhatnak el az automatizált vezetés címkével ellátott járművektől, és mit az önvezetőktől.

Ezen felül természetesen a jogszabályok szempontjából is különösen fontosak a pontosan leírt kategóriák, hiszen a törvényhozóknak nagyon pontosan meg kell határozniuk, hogy a jogszabályokban leírt korlátozások mely járművekre vonatkoznak.

Nem elhanyagolható terület azonban az sem, hogy a biztosítótársaságok számára mit jelentenek az egyes kategóriák. A sofőr nélküli technológia elterjedésével valószínűleg teljesen átalakul majd a gépjármű-biztosítások rendszere is, így a szolgáltatók érdeke is, hogy pontos leírásuk legyen arról, milyen szempontok alapján módosulhat ügyfeleik havi költsége és a választható tarifák.

Forrás: TechRepublic